Erzsébet Tatai

"Amikor a kecskepásztor énem találkozik az űrhajóssal." Szabó Eszter Ágnes önarcképei

Introduction

"amikor a kecskepásztor énem találkozik az űrhajóssal." szabó eszter Ágnes önarcképei. Szabó Eszter Ágnes önarcképei a személyes és társadalmi határán. Fedezze fel a művész egyedi én-reprezentációját, aki a művész-ego ellen dolgozva a közösségre fókuszált.

Abstract

Az írói önéletrajznak a képzőművészetben az önarckép felel meg. Noha sajátosságaik folytán alig összevethetőek, két funkciójuk, az énkonstrukció és önreprezentáció egymáshoz sodorja őket. Festők és szobrászok, nők és férfiak az érett reneszánsz óta készítenek önarcképeket, hagyományosan keveset, néha csak egyet-egyet, amelyek a 20. századig jellemzően az öntudatos (férfi) alkotót ábrázolják. Ma viszont, az önreprezentációk elszaporodásának korában – legyenek azok írásban, beszédben vagy képben – sok alkotó kizárólagos szereplője saját művészetének. Szabó Eszter Ágnes (1966–2024) nem tartozott közéjük. Noha készített önarcképeket, és portréja olykor megjelenik tárgyain (kerámián, falvédőn), ő az a művész volt, aki folyton másokkal foglalkozott. Társadalmi művész volt, aki épp a művész-ego ellen dolgozott. Mindaz érdekelte, ami nem személyes, noha minden tevékenységében teljes személyiségével benne volt. Jelen volt abban, amit éppen csinált – ez különösen performanszaiban, élő projektjeiben volt nyilvánvaló. „Minden háziasszony DJ” – jelentette ki, s emlékezhetünk, amint keverőpultnál állva zenét és ételeket kevert eat art eseményein, vagy köztereken felállította random varrodáját. Nemcsak témájává tette a háziasszony-létet, de tevékenységét a segítés motiválta, lokális (pl. újrahasznosító) cselekvéseit globális megfontolásokba (pl. klímaváltozás) ágyazta. A következőkben Szabó Eszter Ágnes merőben közösségi életművéből próbálom meg kifejteni sajátos „önarcképét”, amely a személyes és a társadalmi közötti határvonal helyén keletkező tér, mint háttér előtt látszik kirajzolódni.

Review

This paper, "Amikor a kecskepásztor énem találkozik az űrhajóssal." Szabó Eszter Ágnes önarcképei, offers a compelling analysis of the self-portraits of the late Hungarian artist Szabó Eszter Ágnes, positioning her work as a radical departure from conventional understandings of artistic self-representation. The intriguing title, which translates to "When my goatherd self meets the astronaut," immediately signals a unique conceptual approach to identity that transcends singular artistic ego. The author adeptly frames Szabó's practice against a historical backdrop of self-portraiture, traditionally a vehicle for the singular, often male, artist's self-construction, to illuminate her innovative engagement with the genre. The central argument posits that Szabó’s unique “self-portrait” emerges not from introspection, but from her profoundly communal and outwardly focused artistic life, challenging the very definition of the form. The abstract effectively highlights Szabó Eszter Ágnes as a "social artist" who actively subverted the notion of the isolated artistic genius. While she did create self-portraits and her likeness occasionally appeared in her object-based work, her true focus lay with "others" and the non-personal. The paper promises to delve into how this apparent paradox is resolved through her deeply engaged performances and live projects. Examples such as her declaration that "every housewife is a DJ," her eat art events, and her public "random sewing shop" illustrate her commitment to elevating everyday experiences and domestic labor into art, driven by a motivation to help and connect local actions to global concerns like climate change. This approach reveals a "self" that is defined by its interactions, its presence in the collective, and its dedication to societal engagement, rather than isolated introspection. In conclusion, this paper appears to make a significant contribution to the discourse on contemporary art, self-portraiture, and performance studies by re-evaluating the very concept of artistic self-representation through the lens of Szabó Eszter Ágnes's oeuvre. By arguing that her unique "self-portrait" is located in the generative space between the personal and the social, the author offers a fresh framework for understanding an artist who deliberately worked against the individual artist-ego. The proposed analysis promises to shed light on how an artist's identity can be constructed and represented not through solitary introspection, but through active, empathetic, and communal engagement with the world. This is a timely and valuable exploration of an artist whose legacy, though cut short, offers profound insights into the evolving nature of artistic identity and social practice.

Full Text

Comments

You need to be logged in to post a comment.